Rizsföldeken - ahol megáll az idő.

M. C. C. egy eldugott kis falu az északi hegyek között, aminek már a megközelítése is igen nagy kihívást jelent. Rizsföldjeiről és elszigetelt, hegyekben lakó törzsekről „híres”.  És azért teszem idézőjelbe, mert szerencsére érintetlen, turisták által még nem ismert terület. Ha végigsétálunk Hanoi utcáin, minden turista-irodában Sapa nevét látjuk. Sapa is az északi hegyekben van, Hanoitól körülbelül 350 km-re, tele rizsültetvénnyel, állítólag gyönyörű - mi nem jártunk ott. Két ok miatt: az időjárásjelentés 7 fokot jósolt, esővel, sárral,köddel, és azok a turisták, akikkel találkoztunk, hasonló körülményekről számoltak be. Másrészt sokan látogatják, ilyenformán fel is vannak készülve a látogatók fogadására: lehet gumicsizmát, túracipőt bérelni, szervezetten kiscsoportokban túrázni és törzsi emberek házában aludni. A fővárosból befizetve szervezett buszok indulnak (12 óra út), törzsi ruhákban várják az odaérkezőket, lehet velük fotózkodni stb. – de mi ennél érintetlenebbet kerestünk. Véletlen olvastam M.C.C.ről, egy vietnámi fiú nehezen kihámozható angol blogján, amikor saját országát körbejárva lelt rá a falura. (Azért rövidítem a falu nevét, mert annyira jó, hogy még kevesen ismerik, és nem titkolni szándékozom, csak sajnos későbbi utunk során találkoztunk azokkal a jelenségekkel, amiket a turisták és a helyiek is művelnek otthonukkal, a turizmus miatt. Nem szeretném, ha jövőre kisbuszokkal szervezetten érkeznének kínai turisták a hagyományos ruhában kapáló falusi asszonyok legnagyobb megrökönyödésére. Ha valakit kifejezetten érdekel, privát úton szívesen megosztom).

Már az oda út is megérne egy teljes bejegyzést, de megpróbálom rövidre fogni.
Sapába az utazók éjjeli vonattal mennek, Hanoi- Lao Cai vonalon, ami 300 km és vonattal 10 óra, Lao Caitól még a maradék távolságot busszal, még 2-3 órán keresztül teheti meg az ember. Az odautazók rendszerint az éjjeli vonattal indulnak Hanoiból (22:30).
M. C. C. -t egy Yen Bai nevezetű nagyobb város érintésével lehet megközelíteni, ahol a Hanoi-LaoCai vonat is megáll. Azt gondoltuk, sokkal okosabbak vagyunk másoknál, hogy éjszakai vonat helyett hajnali vonattal mentünk, ami délelőtt fél 11-re Yen Baiba ért. Hanoi vasútállomásán a minket tájékoztató jegyárus felhívta a figyelmünket, hogy a 6:10-es vonathoz minimum reggel 5-re a helyszínen kell lenni a várható tömeg miatt. Álmosan caplattunk ki 5:10kor hátizsákokkal (kishátizsák, pár napra elég, a nagyokat a volt hotelünkben hagytuk) az állomásra, rajtunk kívül csak egy – hajnal ellenére – nagyon boldog kutya cirkált a peronon. A vonat indulására sem történt szignifikáns változás, alig pár utassal indultunk útnak. Az út során, lévén falujáró vonatról van szó, ez jelentősen megváltozott: fél óvodás-csoportok, mindenféle étket szállító falusi nép, megtöltötték a vagonokat. Majd amikor az ülőhelyek elfogytak, és nem tudott több ember egymáson ülni, apró óvodás-méretű műanyag székek kerültek elő, többet a kalauz hozott – aki büfésárus is volt egyben. Az én lábamhoz is került egy utas, aki legnagyobb természetességgel ette a felismerhetetlen zselébe főzött főtt tojását. Én egy marhahúsos zselés gőzölt banánlevélcsomagra mutattam rá – hát…).

Megörültünk Yen Baiba érkezéskor, mert hát M. C. C. csak 150 kmre van, azt már hiphop megtesszük valamilyen járgánnyal, és legbelül tapsikoltam, hogy ma már rizsföldeket láthatok. Hát nem mindig úgy esnek a dolgok, ahogy azt egy európai elképzeli.
Egy helyi fickó felajánlotta a motorját, hogy béreljük ki tőle 3 napra, menjünk azzal. Pavo meg is ülte a "paripát", de nem automata váltós lévén, és elgondolva hogy ketten táskástul 200 kiló felett nyomunk, nem reszkíroztuk a kalandot - mint később kiderült, helyesen döntöttünk. Találtunk egy buszt, ami délben indult, hát arra felszálltunk. Kézzel-lábbal-google fordítóval instant megtanult vietnámiul érdeklődtünk mikorra érünk M. C. C.-ba, és az állunk is leesett, amikor a válasz az volt, hogy az út kb. 6 óra... Percek múlva kiderült, miért.

Ez a buszút az egész vietnámi kiruccanást megérte. Szerintem az emberek nagy része európai külsővel még csak nem is találkozott, a buszon is volt nagy hű, meg há, hogy milyen szerzetek is vagyunk mi. H'mong fejkendős, fogatlan nénikék, vidékre hazautazó diák, de főleg sok-sok szállítmány, hisz mint kiderült, ez a busz postakocsiként is szolgált. Az első egy órában nem mentünk gyorsabban 5 km/órás sebességnél, a 'koordinátor' (én csak így hívtam magamban ) le-fel ugrált a nyitott ajtón, begyűjve a szállítandó dolgokat, mint zsák bambuszrúd, sertéstáp, ruhafesték, levelek stb. Az egyik faluban egy néni akart felszállni, kezében egy kacsával. Fel is szállt, de utána derült ki a "disznóság": a hátán lévő bambuszkosárban két kismalac lapult. Túl kíváncsi volt a kicsike, ezért kikukucskált a kosárból, lebuktatva így a nénikét. Malacot ugyanis nem lehet felhozni a postakocsira. Így a néninek kacsástul más fuvarra kellett várnia.
A sofőr pedig folyamatosan nyomta a tülköt. Mint valami szomorú bálna párzási éneke, aki elkeseredetten küzd a faj kihalása ellen... Mindenkinek kellett hallania, indul a kocsi, hozzátok amit vinni kell. Azt hittem, kiszakad az agyam. És tényleg csigatempóban haladtunk. Városokban, falukban a posta 'szolgálat' miatt, azokon kívül pedig az utak minősége és kanyargóssága miatt. Elhaladtunk rizsföldek, teaültetvények mellett, az út mentén vízi bivalyok legelésztek. Amikor a csomagot a címzett településre szállítottuk, az átvevőnek jelzendő, szintén hangos dudaszóval lassítottunk az adott cím előtt. Ha nem érkezett rövid időn belül az átvevő, elegáns angolossággal buszból kirakva ott hagytuk a csomagot az út szélén; legyen az egy húszkilós zsák, vagy három levél.
Nem számítottunk ilyen hosszú útra, még jó, hogy vettem egy fürt banánt, egy bagettet, és persze az örök tartalék mentette meg az életünket : a kolbász. A folyton cserélődő utasok és szállítmány között azért próbáltak velünk beszélgetésbe elegyedni, többnyire sikertelenül. Egy faluban a busz ablakából pucolt ananász'nyalókát' vettünk többen is a buszból, köztük egy nagyon aranyos, talpig H'mong népviseletbe öltözött nénike. Folyamatosan az arcomhoz ért, tetszhettem neki, és mivel ő is nekem, ezért lefényképeztem. A negyedik órában, amikor már nem éreztem a fenekem a zötykölődéstől, egyszer csak kezdett hűvös lenni. Az ablakon kinézve mindenhol tejföl fehérség: az öt méterre lévő fának a sziluettjét is nehezen lehetett kivenni - feljebb értünk a hegyekben. Több tejfelhőbe burkolt falu után ismét alászálltunk, és pont esteledni kezdett mire, este hatkor begurultunk a provincia 'fővárosába', az ezer lelket számláló M.C. C. faluba.

A régió központja, hiszen körülötte tényleg icipici falvak, törzsek laknak csak, ahol elektromosság vagy víz sem elérhető. Gyorsan találtunk egy 'hotelt'. Azért teszem idézőjelbe, mert a településen van pár nagyobb épület, amelyek nincsenek használatban, üres; üveg nélküli ablakok jelzik, hogy többet építettek ide a szükségesnél. A hotelünk fele is bedeszkázott ablakokkal volt tele, és az eredeti 30 szobából 3 volt használható, fél folyosók lezárva, mint egy szellemépület. De a szoba meleg volt, ez az egy volt fontos, hiszen egy-egy váltás meleg ruhát hoztunk magunkkal, és amióta megérkeztünk, ezek voltak rajtunk. Összesen hat réteg volt rajtam, úgy néztem ki mint egy töltött galamb. Szerencsénk volt, mert nem esett, de nem lett melegebb napközben sem 12 foknál.
A szoba igazi kommunizmus jegyeit hordozta magán, ahogy a városka is. Vietnámban most is kommunizmus van, de ez inkább egy idea, mint szigorú életrend. George Orwell-es hangulatot ad az utcákon felhelyezett hangosbeszélő, amely napfeltekor és napnyugtakor 'utasítja' a lakosokat a helyes napirendre. Amikor megérkeztünk, épp ilyesmit mondhatott : 'Jól végzett munka után, itt az idő, hogy családi körötökbe térjetek, nehéz nap volt, hasznos munkával telt, itt a pihenés ideje, hiszen holnap is sok tennivalónk akad'. Két hatalmas poszter határozza meg az egyik utca látképét, amelyen szavazásra buzdítanak: sarló és kalapács, vörös szinek, és természetesen csak egy pártra lehet szavazni. A napszak változások pont úgy müködnek, mint Kambodiában vagy Thaiföldön : egyszerűen lekapcsolják a villanyt, 5 perc alatt korom sötét ereszkedik az utcákra. Gyorsan ettünk egy levest egy garázs-szerű étkezdében, majd a helyiekhez hasonlóan mi is visszavonultunk, csak pár kóbor kutya és pislákoló tűzrakás maradt az utcákon. Reggel természetesen a hangos bemondó ébresztett minket, 6:10,kor, napfeltekor elképzelésem szerint a következő szöveggel : 'Jó munkás ember napfeltekor felkel, sok munka vár ránk, ideje nekikezdeni, példás magatartást mutatva szomszédainak és gyermekeinek, akik iskolába menet után segítenek szüleiknek a munkában.' Mint utólag az egyetlen angolul tudót megkérdeztük, szinte szóról szóra ez hangzott el a hangosbemondóból.

Régióközpontként, van itt egy iskola, ahova a környező falvakból, hegyi törzsekből a gyerekek is bejárnak, műanyag papucsban vagy mezítláb, természetesen egyenruhában. A gyerekekért rendszerint népviseletbe öltözött édesanyjuk jön, akik az itt télnek számító időjárásban színes kabátot húznak szoknyájuk fölé.

Angolul senki nem beszélt, de nem is volt rá szükség. Egy lecsöpögő, filteres és végtelenül édes kávé felhörpintése után találtunk egy csoport tizenévest (lehet, hogy 30 év felett voltak, Ázsiában ezt sosem lehet tudni) az útszélén, 20 robogó társaságában, épp szerelték valamelyiket. Kézzel - lábbal, google fordítóval elkértünk tőlünk egy járgányt aznapra, 6 dollárban állapodtunk meg. Paripánk, egy piros Attila robogó (Attila, the Hun :) ) hűen szolgált minket egész nap, csak az indítása volt nehézkes…De nem hagytunk ott útlevelet, sem személyigazolványt, akár el is vihettük volna a járgányt. Az összes ruhánkat egymásra rétegezve nekivágtunk a rizsültetvényeknek. Pavo a kezére kesztyű helyett zoknit húzott, és elkezdődött első motoros kalandunk a rizsföldekkel díszített hegyekben.

M. C. C.-tól mindkét irányban 40-40 kilométert tettünk meg a robogón. Az út mellett falunak sem nevezhető fatákolmány-csoportosulások, vízi bivalyokat terelő mezítlában H’mong lány, és mindenhol elképesztő látkép. A rizst február elején ültetik, májusban az esős időszakban (északon legalábbis) hirtelen megnő és szövegkiemelő zölddé változik, szeptemberben sárgállik, októberben aratnak. Így most - legyünk őszinték- majdnem a 'legsilányabb' arcát láttuk a vidéknek, a hegyekben tél lévén, napsütésből is híján voltunk. El is határoztam, hogy egyszer egy szeptemberben visszatérünk. De! Így is olyan fantasztikus látványban volt részünk, hogy azóta is beleborzongok.

Északon büszkék a tradíciókra, a rizspalántákat egyenként dugdossák a földbe, egyenes sorokban, és igen türelmesnek és kitartónak kell lenni ehhez a munkához, ezért a hagyomány szerint a monoton munkát inkább a nők végzik, talpig színes H'mong ruhákban, sokszor csecsemővel a hátukon. A vizet vízesésekből, forrásokból nyerik, amit félbevágott bambusztörzsekben (így egy félkör/fél cső lesz belőle) vezetik a vizet a teraszrendszer tetejére.A teraszrendszer azért alakult ki, hogy a lefolyó víz ne mossa le a termékeny felszíni földréteget. A teraszok között kis zsilipeken ereszkedik az öntözővíz fentről lefelé. A vízmagasságot sokszor mérik, ha túl magas a vízállás a csapadék miatt, nagyobbra nyitják a zsilipet. Sokszor megfigyelhető, hogy a különböző szintű teraszokon más-más fajta növény, vagy különböző rizsfajták vannak ültetve - ezt a színük is elárulja. Fentebb a 'szomjasabb', lentebb a kevesebbet igénylő fajok. A tavaszi ültetés előtt vízi bivaly által húzott ekével szántják fel a parcellákat, amik átlagosan egy-másfél méter szélesek. Sok helyen van már gépi művelés is - itt olyannal nem találkoztunk.

A motorral a zötykölődős kanyarokban rájöttünk, hogy meddő ötlet lett volna Yen Baiból idáig robogózni - a hideg, a köd, a kanyarok, a súlyunk és a motorbicikli ismeretlen kapacitása miatt is. Pavo kezére zoknit húzott, nekem törölközőből volt a sálam, mint valami rossz Bonnie & Clyde remake, akik menekülnek valamitől az ismeretlenbe. Amikor nagyon átfagytunk, megálltunk egy családnál ahol jázmin teát kaptunk melegedőnek, a falon furcsa családi fotók, a polcokon több üveg savanyított kígyó (?). Épp valamit ünnepelhettek, mert vagy 30-an összegyűltek egy nagy ebédhez. Nem nagyon zavartuk őket, sarokból néztük, ahogy a földön ülve körbeülnek több tálat, és hangos csevely kezdődik.

Ahol meg-megálltunk fotózni, nagyon furcsán néztek ránk, néhol beinvitáltak, vagy csak nem értették, mit fotózok épp.
Egy gyönyörű látkép megörökítéséért besurrantam egy útszéli kunyhó ’kertjébe’, ahonnan egy hatalmas völgyet lehetett belátni. A sárban vízibivaly feküdt, érkeztemre csak egy faroklegyintéssel reagált. Nem úgy a helyi gyerekek: akik addig mezítláb sárban játszva kergetőztek,egyikük apjának vigyázó szeme által kísérve, mind hozzám futottak, és kacifántos nyelvükön üdvözöltek. A motorig kísértek.

Az utak mentén, vörös salakos szegélyen mindenhol szorgosan dolgoztak valamin. Erős nők a H'mong asszonyok: hátukon csecsemővel, három réteg szoknyában vágják a fát, vagy lapátolják a termékeny sarat a sarjadó növényekre, a háttérben hároméves színes kendős kislány levágott csirkét pucol, mindenki aktívan dolgozik. A férfiak leginkább motorokat, vagy nagyobb gépeket szerelnek, néha távolba meredve hosszú bambuszpipával dohányoznak. Egy alkalommal részese voltam egy érdekes munkamegosztásnak: Egy férfi pipázgatva figyelte az út szélén, ahogy 6 asszony dolgozik. De viccet félretéve: az volt a benyomásunk, hogy mindenki mindig csinál, dolgozik, pakol, válogat valamit. Mintha soha meg nem állna a kezük. Lábuk alatt csirkék szaladgálnak, és kacsák. És sajnos ki kell mondanom az őszintét : a szeméttel nem nagyon tudnak mit kezdeni, néha füstös kupacokban elégetik, de sűrűn látni földút melletti lerakatot.

Visszatérve a látványra, leparkoltunk a motorral és egy ültetvény szélén belesétáltunk a festői domboldalba.

Az ösvényen előttem egy rakott szoknyás nénike, kék kendővel a fején kacsákat terel maga előtt, fülében nagy vaskarika, hátán kosár, benne bambuszlevél.

Az ösvény (alatta, felette rizsterasz) egy fakunyhóhoz vezetett, ott beértük a nénikét, akit egyből megismertem : együtt utaztunk a szállítmányos kocsin idefelé, vigyorogva ettük a faragott ananászt, fénykép is készült róla. Meg is lepődtem, hogy a semmi közepén tettük ki, ahol se lámpa, se utca. Hát itt lakik.
Dobott nekünk egy szétterülő fogatlan mosolyt, majd metakommunikációjának maximalizálásával beinvitált minket a portájára. A tíz négyzetméteres kertecske területén apró, sárga, pelyhes kiskacsák szaladgáltak, büszkén logobott egy bambuszrúdra erősített vietnámi zászló, és egy nagyon idősnek kinéző fehér szakállas férfi vágta a fát éppen.

A bácsi pont úgy nézett ki mint az öreg mester a Pokémonban. Fakunyhó, bambuszpalló, benn egy tűzhely és két matrac. Áram nélkül, gáz nélkül, Tv és internet nélkül. A néni rám próbáltatott egy fém karkötőt, amit saját csuklójáról húzott le, de sajnos méretbeli különbségek miatt nem volt szívem elfogadni. Még körbesétáltunk, készítettünk képeket, a anyóka közben nekiállt a vacsorakészítésnek.

Hát így élnek ők itt, a rizsültetvények közepén. Ez a Hmong törzsek otthona.

Motortúránk után visszavittük a fiúknak a, robogót, majd másnap a szokásos édes kávénk után felszálltunk a Yen Baiba tartó postakocsira. És ha lehet, visszafelé még gyötrelmesebb utunk volt a csirketápos zsákok között, egyszer át is kellett szállnunk, amikor a rakományt is áttették egy másik kisbuszra. Yen Baiban 6 keserves órát kellett töltenünk az éjféli vonat indulásáig, amely nagyvárosként is szellemvárosként hatott. Főtt ételre és áramra volt szükségünk, így az egyetlen nyugati felszereltségű létesítmény felé vettük az irányt. A Cafe 86-ban az asztalon sült csirkeszárnyak is szerepeltek az étlapon, és a szegényes levesek után kissé nehezebbre vágytunk, azt rendeltünk hát két kóla kíséretében. Utána vettem észre, hogy az egyik pincérfiú a szomszéd kifőzdébe szalad, és 15 perc múlva műanyag zacskóval tér vissza, és mosolyogva, számlát átnyújtva leteszi az asztalunkra. Az éttermek egymás portékáit is eladják. Amikor második üveg kólát kértünk, közölték, hogy elfogyott. Majdnem megkérdeztem, átugorjak-e a sarki boltba...

M.C. C. az egyik legnagyobb élményünk volt a vietnámi út alatt, teljesen megérte 24 órát utazni 36 óra ottlétért. Az emberek kedvesek, segítenek, ahogy tudnak, és bár furcsán néznek ránk és nem törik össze magukat hogy megértessék magukat vendégükkel, inkább csak engedik, hogy az ő életritmusukkal sodródhassunk. A legszebb fényképeket is itt készítettem, minden elem adott volt hozzá: színes életű helyiek, gyönyörű táj, szép fények, lepelként játszó köd. Remélem, hogy sokáig megőrzik még érintetlenségüket. Meghatónak éltük meg, hogy bepillantást nyerhettünk.

Hanoi, a főváros

A kalandos reptéri élmények után, bepálinkázva érkeztünk Hanoiba. Még a reptéren vettem 10 GB internetet simkártyával kb 3000 Ftért, mert kellett a térkép. Későbbiekben ez igazolta magát, az egyik leghasznosabb befektetés volt az utunk során. Míg Pavora vártam, váltottam pénzt. 

Na ez az az ország, ahol igazán gazdagnak érezheti magát az ember: egy ropogós, száz amerikai dollárt érő papírért 2.250.000 vietnámi dongot kap az ember. A reptéri kávézóban kicsivel több mint másfél dollár, azaz 36.000 dong egy kávé. (Legolcsóbban 8.000-10.000 dongért ittunk kávét, egy hegyi lerobbant út mentén egy öreg néninél).  Legegyszerűbb transzfer a belvárosba  a járat szerinti busz, a 86-os buszt kell keresni, két dollárba kerül.  Fél óra alatt Hanoi belvárosába jutottunk. Felszálláskor rámutattunk a térképre, később a busz valahol lassított, a jegyszedő ránk mutatott, majd kiugrottunk a félig mozgó járműből.

Pavo előre lefoglalt valami hotelszobácskát,mert csak cím megadásával lehetett vízumot igényelni. Gyorsan megtaláltuk a hotelszobát, éjfél volt mire megettünk egy Phôt, majd ágybadőltünk. Másnap Hanoi felfedezésére indultunk. Szállót is kellett váltanunk. napközben vadásztunk másikra  (addig a nagytáskák az első szálláshely oldalsó szobájában pihentek).

Hanoi Budapesthez képest is, de ázsiai ország lévén különösen tiszta érzetet keltett első ingercsapásra, de később sajnos igencsak megváltozott a véleményem, Vietnám többi részét is megtapasztalva. Igen, sok a robogó és nem is értem miért van egyáltalán közlekedési lámpa, mert tulajdonképpen autók és motorok között kell az utat megtalálni és ők nem lassítanak. Zebra, duda, őrjöngő robogók. (Valaki emlékszik a Chicken on the road számítógépes játékra? Amikor egy tyúkfigurával kell átvágni ötsávos autópályán, ahol minden sávban más tempóban mennek az autók? Na mindegy, ez pont olyan). De valahogy a rendszer működik, alig van baleset és olyan az utcakép, mint valami áramló, pulzáló folyó. 

Van Hanoiban egy közepes méretű tó (Ho Hoan Kiem), benne egy mini sziget egy templommal (Den Ngoc Son), amit másfél dollárért lehet meglátogatni. A tó története a következő: a 14. Században az akkori uralkodó épp egy elhúzódó háborúban volt a kínaiak ellen, amikor egy szabadnapján horgászni ment a tóra. Kifogott egy aranykardot, amivel kifogása után 11 nappal leverte a kínai sereget. Hálás volt és a tóba vissza akarta dobni a kardot imák mormogása közben, azonban a kard kiszállt a tokjából, egyenesen egy aranyteknős szájába (?!), aki visszavitte az isteneknek a kardot. A kis szigeten (ahova egy piros hídon lehet átkelni) ennek a történetnek illusztrációi, és Hanoi legrégebbi fái, főleg bonsai-ok találhatók, egy gyönyörű imahellyel. A szentélyben gyümölcshegyek, égő füstölők - nekem nagyon japán érzetem volt.

Körbesétáltuk a tavat, Pavo találkozott horvátokkal (nagyon örült, mert szerinte ők mindenhol ott vannak, és ehhez folyamatosan bizonyítékokat gyűjt), majd megállított minket egy iskolás csoport, hogy a házi feladatukhoz le akarnak minket fotózni. Ám legyen:) derekunkig sem értek. Elbóklásztunk a kanyargós, de forgalmas és mindent kínáló utcácskákon, cél nélkül, ahol minden beugróban árulnak valamit: legyen az szezámmagos ragacsos édesség, kifaragott ananász, vagy felismerhetetlen gyümölcsök, mint ahogy azt Ázsibában megszokhatta az ember).

Az ismert, és sokszor idézett viccet félretéve, feltűnően kevés a kutya és a macska, szerintem összesen fél tucatot ha láttam, ellentétben Bangkokkal, ahol lépni nem lehet tőlük... Félelmem beigazolódott, amikor délután  5-kor a város egyik negyede a vasútpályaudvar mellett utcai étel-kirakodóvásárrá változott, a „húspultokon” kutyaforma pácolt húst is lehetett látni. Az pénteken, szombaton rendezett "local" éjszakai vásárban élő haltól 'igazi' Michael Kors óráig mindent lehet venni. De nagyon úgy tűnt, hogy ez nem a turistáknak szól, ők egymástól vesznek és egymásnak adnak el, és alkudnak és cserélnek mindenféle földi kincset. Családok babakocsival, tinik különböző bizsukban turkálnak. Sokkal kevésbé erőszakosak, mint a thaiok Thaiföldön. Végezetül egy családi kifőzdében egy hatalmas, asztal közepén főzött hot pot-ot ettünk, erről majd a kajás bejegyzésben.

Az első napok mindig információszerzéssel telnek, mert a prospektus és Lonely planet útikönyvek nem mindig fedik a valóságot. Lépten-nyomon ha találkozunk angol nyelven beszélővel, információt cserélünk, ki hol volt, mit érdemes, hogyan. Miközben az ember egy új helyen sétál, és nagyon kevés a turista, észrevétlenül is összekacsint az ember, és inkább egy 'külfölditől' kérdezi meg, hol a vasútállomás. Bár Pavo igen türelmesen és aktiv kreativitással használta minden végtagját egy vonat imitálására, de sajnos a duóban nyomott (általam a háttérben hangfestett) SIHUHUHUUUU -zásunk sem segített, így kénytelenek voltunk egyéb segítség után nézni. Nem volt könnyű de találtunk szállást. A hotel amit kinéztünk, az interneten feltüntetettel ellentétben mégis tele volt, de a recepciós lány két telefon elintézése után átkísért minket egy másik vékony de magas épülethez (itt minden ház keskeny, 2 méteres utcára néző szakasz és 5-6 emelet) robogósok ezreit kitérítve eredeti tempójukból.

Azt hozzá kell tenni, hogy angolból nem erősek a vietnámiak, eddigi tapasztalataink alapján átlalában a thaioknál kevésbé, vagyis rosszabbul beszélik az angol nyelvet - a kambodiaiak mérföldekkel jobban beszélnek. Kérdezem a recepciós lányt : -So, you do not have a free room? (Akkor nincs szabad szoba?) - Yes. / Igen. (És mosolyog. ?!?!?! Próbáltam megfejteni: akkor most van vagy nincs?) Utoljára Japánban tapasztaltam ugyanezt, teljesen fordított logika, a tagadást igenelni. Közben elhatároztuk, hogy másnap a hegyekbe megyünk vonattal, és a vonatállomáson információhoz jutni...igazi kihívás volt. Egymásnak egy papíron számokat, kérdőjeleket leírva, mutogatva... ahh én gyorsabban türelmem vesztem, mint Pavo. Néha teljesen meddő kísérleteink voltak. Például megérdeklődni, hogy reggel 5-kor nyitva van-e a pénztár.... -Mikor nyit a pénztár? Vonat- sihuhu- állomás (magunk körül mutogatunk) hánykor (órára mutatás)...? - Igen. - És bólogat. Mindegy is, megvettük másnap reggel hatra a jegyet. Fejenként 3 és fél dollárt fizettünk. Vagyis 86000 dongot. Ha valamit nem lehet megszokni, az a pénz. Az ötszázerzes papírpénz 25 dollárnak felel meg. Legkisebb pénzük 1000 dong, amit nem értek, hogy mire használnak, mert egy csésze kávé 30000 dongnál kezdődik, egy fél literes víz a boltban 10000 dong. Megnéztem egy Nike cipő árát a boltban, és otthoni ára volt. Az itt 3 195 000 dong. Hárommillió! Mindenki hatalmas pénzkötegekkel szaladgál. Ha az út szélén veszek egy vizet, a boltos kicsap a zsebéből egy öt centi vastag pénzköteget, és úgy hajtogatja őket, mint az amerikai filmekben a rosszfiúk.

  Hanoi adta a legelső benyomást Vietnámról, és kisebb bénázások  mellett nagyon pozitív indulást tudhattunk magunk mögött. Nem is sejtettük, hogy a nyüzsgő nagyvárosből vidék felé tarva milyen gyönyörűségeket találunk még. Másnap vonattal a hegyekbe utaztunk, rizsföldeket kerestünk fel, és betekintettünk a törzsi népek mindennapi életébe. Arról a következő bejegyzésben olvashattok (https://vanilia-vietnam.blogspot.hu/2017/04/rizsfoldeken-ahol-megall-az-ido.html).

Budapestről Hanoiba

1. Fájdalmas szétválás
Első átszállásunk Dubaiban eseménytelenül zajlott szerencsére, este 11-től hajnali 3-ig bőven el tudja magát szórakoztatni az ember a dubai reptéren. Többször szálltam már át itt, de mindig meglep, mennyire más világ ez; már a repülőtéren feltűnik, vajon mi lehet odabenn a városban!
A hónap bestseller könyve "Egy fiatal muszlim levelei", és a reptéri magazinban egy alsó sarokban volt megemlítve, hogy a hétvégén fellép Mariah Carry, Tom Jones és Enrique Inglesas, csak úgy lazán, mellesleg.
Tudtátok, hogy arab országokban az elsősegély jele egy vörös félhold? Mint nálunk a vöröskereszt. Én nem tudtam.

Fly Emirates járataiban még sosem csalódtam, ha nem tudok aludni, mindig van mit nézni. Most David Attenborough Planet Earth II-ből néztem 50 perces epizódokat, teljesen letaglózott és még több utazáshoz adott "vérszemet". Szintén jó elfoglaltság az angol és arab újságcikkekben vicces nevű embereket gyűjteni (két Dick nevezetű személyt is találtam). Egy kicsit el is szundítottam.
Bangkokban viszont nem várt nehézségekbe ütköztünk.

BUD-DUBAI-BKK útvonalon Fly Emirates reptetett minket, Bangkokból viszont egy fapados járattal mentünk volna tovább Hanoiba (Vietjet), amihez ki kell a reptéren csekkolni, végigmenni a bevándorlási ellenőrzésen (immigration chekup), felvenni a csomagokat, becsekkolni az új repjeggyel és újra feladni a csomagokat és a biztonsági ellenőrzésen (security check up) keresztül vissza a reptér benti részébe, a tranzitzónába a kapukhoz.
Kifelé menetkor útlevélellenörzéskor derült ki, hogy horvát állampolgár (Pavo) nem kaphat érkezéskor vízumot (visa upon arrival) igy nem léphet thaiföldi területre, magyarul nem jöhet ki a reptér tranzitzónájából. (Mi hibánk, hogy erre nem voltunk felkészülve; eldöntöttük, hogy csak átszállunk Bangkokban és nem megyünk ki a városba, így nem igényeltünk előre vízumot. ) Kupaktanács: iratok másolata nálam, én kimegyek, mindkettőnk nagytáskáját felkapom, becsekkolok, visszamegyek kettönk jegyével -ez lett volna a terv. De a thaiok nem így gondolták.

Röpke másfél órám volt ezt az egészet megoldani. Mindenféle reptérvezetőséggel beszéltem, bevándorlási irodával, a légitársaságnál is, de nem engedték őt ki, és azt sem, hogy én becsekkoljak neki. Az egyetlen megoldás volt, ha olyan légitársaságot találok, aki kinn árusít jegyet, de benn is be lehet csekkolni... és új repjegyet venni.
Ketyegett az óra. Különben vízum hiányára hivatkozva kitoloncolják az országból és hazaküldik. (Teljesen felháborodtam, mekkora hülyeség már hogy átszálláshoz vizum kell és EU ország, Magyarország szomszédja... de egyszerűen csak más csoportba tartozik Horvátország).
Vettem új repjegyet ( Thai Airways -  mínusz 150 euró), magamat és a csomagokat becsekkoltam az eredeti járatra majd visszarohantam bentre hogy Pavonak odaadjam a másfél órával utánam induló járatra a jegyét.
Az összes sorbanállós útlevélellenőrzésnél és security csekknél "Hej-ho, LIMBÓ!" felkiáltással az összes kordonon átbújtam,előrefurakodtam, néztek is a sorbanállók nagyra nyitott, többnyire ferde szemekkel, de ellenkezni nem volt bátorságuk, látva elszántságom, izzadságcseppeim és tekintve, hogy derekamig érnek.

Bejutottam. Márcsak Pavoval kellett volna találkoznom. De roaming és wifikapcsolat hiányában egyszerűen nem találtuk meg egymást... Ő a kapumhoz ment állitása szerint, de szerintem egy üvegfal vagy egy emelet választhatott el minket... és már a nevemet hivták a járatomhoz... 10 perc és indul. Lefutottam a járatom kapujához, nincs ott. Vissza a lépcső tetejére. Próbálom a wifit, mindig ledob, és újra- és újra be kell jelentkezni, de adott email címmel csak egyszer lehet.,
Kétségbeesés. Hiszti. Wifikeresés. Nincs. Filmbeillö jelenet volt, ahogy elordítottam magam a lépcső tetején a reptéri hangárban, már sírva : LJUBAVIIIIIII -szerelmem... nincs válasz.
Pavo jegye nálam, nekem indul a járatom. Wifi még mindig nincs. Anyáztam az angoljukat, ordítottam, amiért nem tudják mi az a hangosbemondó, hajamat téptem, amiért a három ingyenes wifiszolgálat ledobál és tizmásodpercenként új jelszóval újra be kell jelentkezni... nem éppen angol úrihölgyként viselkedtem. Kétségbeestem. 5 perc indulásig. Már csorogtak a könnyeim. Bezárták a kapukat, már én sem szállhatok fel, közölte velem a 150 centis lánynak öltözött fiú a kapunál. Fogtam a jegyet és egy értetlen thai csaj kezébe nyomtam a Burgerkingben a pultnál, bízva, hogy valahogy elérem Pavot és tudatom vele hol a jegye.
Sprint a kapuhoz, folyik a hátamon az izzadság a cirka 4-5 km-es futástól a reptéren, arcomon a könny a dühtől.
Bekönyörögtem magam, és egy utólag számomra odatolt lépcsőfeljárón beszálltam a már járó propellerű repülőgépbe.
Már föld felett voltunk amikor testvéremet elértem sms-ben és megadva neki Pavo számát, reméltem hogy miközben repülök, elérik egymást. Az utolsó sms-t Pavo számával felhők fölül küldtem el, majd megszűnt a kapcsolat - csak reménykedni tudtam, hogy átment az üzenet.

2. Egyesülés
A repülőutam első egy óráját masszívan végigbőgtem, el is ültek mellölem. ( :) a kis szemérmesek). Kimerített a sok izgalom, úgyhogy kicsit bele is aludtam a sírásba. Leszálláskor kaptam Adéltól az smst, hogy elérte Pavót aki megtalálta a Burgerkinget és a jegyet és ha minden igaz, akkor indult amikor landoltam.
Remélem hamarosan megölelhetem. Egyenlőre egyedül őrzöm a csomagokat.
Ha rendben megérkezik, megiszunk egy pálinkát.

3. Uptodate / Pavo szemszögéből a történet: ő is megküzdött a wifikereséssel, egy idő után neki is elfogytak a másodlagos emailcímei, és sikertelen próbálkozása után rájött, hogy nem tudjuk egymást hívni. Amikor megtudta smsben, hol a jegy, (érdekes módon Európa- Thaiföld tudott egymással kommunikálni, de Thaiföld-Thaiföld nem ), próbált a Burger Kinghez eljutni, de az induló emeletre jegy nélkül nem tudott bejutni, nem engedték. Kétszer is kétségbeesetten nekiindult, és őrök fogták le. Egy kedves rendőr végül tudott annyira angolul, hogy túllásson a tomboló szerelmes balkán fiún és megértse a szituációt, így rendőri kísérettel elmehetett a második emeleti BurgerKingbe, még egy meglepő percet okozva az eladó hölgynek, amikor egy nevére szóló borítékot kért sültkrumpli helyett.
Sikeresen landolva Hanoiban, tényleg pálinkával vártam.
Így kezdődött hát vietnámi utunk, és ezután még több, nem várt kaland esett meg  velünk.